(komment a "Depresszió - öngyilkosság" bejegyzésre):

Ott állunk a semmi közepén és csak színfoltokat, halk szavakat, elmosódott képeket észlelünk miközben rohan a világ..csak tudnám hova..
a technika is napról napra változik..szerintem az emberek nincsenek ehez a tempóhoz szokva , s egyszer csak lemaradunk ...ott maradunk hátúl s megállunk. csakhogy minden pörög és forog mellettünk tovább.
elkezdünk gondolkodni..mi értelme?
hiszen a tévében nap mint nap látjuk a vágyunkat. Szebbnél szebb emberek..tükörbe nézünk..szebbnél szebb házak..körűl nézünk...karrier...megnézzük lehetőségeinket.
s mit észlelünk? álmodozunk,hiszen filmeket nézünk és megtetszik nekünk a történet.álmodozni kezdünk, s ott élünk . Minden olyan tökéletesnek látszik. Szeretnek bennünket, híresek vagyunk és szépek. de aztán felébredünk s mindennek vége.
rájövünk, hogy kik vagyunk és hogy mit tudunk elérni... és bele fáradunk ...

Annyiban teljes mértékben egyetértek, hogy a monoton hétköznapok, a gyorsan elfutó idő az énünk legnagyobb ellensége. Nincs annál rosszabb, mint arra felébredni, hogy egy ördögi kör mókuskerekében élünk már meghatározatlan ideje, és ha semmi extra nem történik életünkben, akkor akár halálunk utolsó napjáig szürke elmosódott folt-létben éltünk. Ez a veszély fennáll, és minden eszközzel ez ellen kell harcolni. Tudom, nehéz... főleg ha az ember pl. egyedül van, vagy betegségben szenved, de nem lehetetlen. Egy életünk van, és ez az egy élet csak a miénk, és nem egy fimszínész szerepe, nem egy virtuális, szappanopera hős vagyunk, hanem annál több... Ewan McGregor életét nem tudjuk kontrolálni, a sajátunként viszont igen.

Mi értelme? Túl nagy a tét! Ha ez az egy életünk van, és utána semmi más, akkor a tét az kimondhatatlanul kimondhatatlan... olyan mint a van és a nincs értelme: életjel: van vs. életjel: nincs.

A technika hagy fejlődjön, úgyis az egyik utolsó normális nemzedék vagyunk; használjuk ezt ki utazással, ismerkedéssel, éttermi kalandokban, testedzésben, zenében, álmodozásban... de legfőképpen életben...