Minél távolabb látunk a világűrben a folyamatosan fejlődő űrteleszkópokkal, annál félelmetesebb elképzelni csillagok, galaxisok számát, a millió fényévnyi távolságokat. De mind jobban értékelhetjük azt, hogy itt vagyunk és részei vagyunk egy történetnek, az életnek. Mi mint a csillagok porából - atomokból összeállt élőlények eltűnődhetünk saját eredetünkön. Érdekes dolog ez... az anyag életre kel és azon elmélkedik "Hogyan lehetséges, hogy létezem?", "Miért létezem?", "Mi a létezésem értelme?".

Valószínűleg sosem foghatjuk fel a világmindenség eredetét, a nagy kérdésekben semmivel sem vagyunk közelebb ma, mint őseink évszázadokkal ezelőtt. Elméletekből van elég... mikroszkopikus pontból kirobbanó és azóta is táguló világegyetem, párhuzamos világegyetemek, de semmi sem bizonyított. És mindig ott a kérdés, hogy mi volt előtte... és miért... Felfogásunk szerint nem létezhetünk, mert nem tudunk elképzelni egy semmiből létrejövő valóságot, de mégis itt vagyunk... Talán ez így is van jól, így izgalmas, itt vannak mindig ezek a titokzatos, misztikus dolgok amire nincsennek válaszok...

A jelenlegi teleszkópokkal érzékelhető világűr tartományban becslések szerint ezermilliárd galaxis van, melyek mindegyikében ezermilliárd csillag ragyog. Egyik ilyen csillag a napunk, melynek életet adó bolygólyán élünk. Ezeket a számokat nagyon nehéz elképzelni... egy hasonlat szerint... képzelj el egy tenyérnyi homokot - vajon hány homokszemet tartalmazhat?, aztán képzelj egy hatalmas sivatagot, pl. a szaharát - vajon ott összesen hány homokszem lehet? Nos minden egyes homokszemre a földön, 1 millió csillag jut a világmindenségben.

Kaptunk egy lehetőséget, hogy részei lehessünk ennek a csodának és csak tőlünk függ, hogy a megadatott időt mire használjuk...

Egy idézet a végére...

Úgy érzem, hogy egy apró, kerek, kőből és fémből álló homokszemen állok, körülvéve vízzel és levegővel, körülöttem fény és sötétség kavarog. És ennek a homokszemnek a felületén élnek munkában és vakságban emberek milliói, egyik generáció a másik után, amit indőnként megszakít, hol az öröm, hol a szellem fényessége. És az egész történelmünk a népvándorlásokkal, birodalmaikkal, filozófiáikkal, büszke tudományukkal, szociális forradalmaikkal, a közösség iránt egyre növekvő vágyukkal együtt nem más, mint egy röpke villanás a csillagok életének egyetlen pillanatában

Olaf Stapledon (Star Maker 1937).