Józan ésszel kijelentem, hogy hiszek a lélekvándorlásban.
Persze a lélekvándorlásnak / reinkarnációnak nem abban a formájában, amely szerint az előző életemben pl. egy arab telivér, előtte egy cickány, a következőben pedig egy japán zongoristanő leszek, hanem abban a lélekvándorlásban, hogy a szüleink, nagyszüleink, szeretteink, jó barátaink egy része itt él, itt van bennünk.
Nagyapám már 6 éve nincs velünk, de csak most vettem észre magamon, hogy néha olyan a hozzáállásom a dolgokhoz, munkához, élethez, mint neki volt, vagy pl. néha úgy káromkodom, ahogy ő szokott. Ehhez persze az kellett, hogy gyermekkoromban sokat voltam vele, segítettem a műhelyben, és közbe tudatalatt elmentettem ezeket a dolgokat.
Én őszintén azt szeretném, hogy jónéhány így szerzett pozitív tulajdonságot (kivéve a káromkodást, de lehet, hogy azt is) át tudnám adni valakinek, és szerintem ez is lehet az élet egyik értelme. Nem úgy meghalni, hogy két hónap múlva senki se emlékezzen ránk, hanem évek múlva is fel-fel böffenjünk, és ehhez élni, dolgozni, szeretni kell.