Az élet egyben nagyon törékeny porcelánbábú, és egyben szívós dög. Valamelyik nap, ahogy mentem munkába, egy baleset szemtanúja voltam, és enyhén szólva "csontig" megrázott a látvány. Egy ember rossz pillanatban próbált átkelni egy forgalmas úton, és puff! Belegondoltam, hogy naponta többször kelek át én is azon a lámpa nélküli kereszteződésen, és elég csak egy pillanatnyi koncentrációzavar, és velem is megtörténhet ugyanez. Ezek után vagy háromszor körülnézek mielőtt átmennék az út másik oldalára.

Visszatérve a blog mottójára; Kurt Vonnegut írása szerint azért élünk, hogy átsegítsük egymást ezen a valamin. Ez a valami meg egy olyan csoda, amit tényleg értékelnünk kell minimum azáltal, hogy a másik embertársunkat (+ állatokat + növényeket) is teljes mértékben elfogadjuk, tiszteljük. Mindannyian ugyanabból az anyagból vagyunk, mindannyian a "Hidrogén gyermekei" vagyunk (vala a hidrogén, majd a big boom, és onnan az összes kémiai anyag, melyet ha jól összerakunk, akkor akár Élet is lehet belőle). Nekünk összejött, és már csak emiatt megéri élni!